A szecesszió bűvöletében

Két évszázados osztrák elnyomásból ocsúdva Magyarország az 1867-es kiegyezéssel de jura a független nemzetállamok sorába lépett. Hat évvel később, 1873-ban Pest, Buda és Óbuda egyesítésével létrejött a lenyűgöző fekvésű, metropolisz-jellegű főváros, Budapest, mely hatalmas lendülettel vetette bele magát a millenniumi ünnepségek előkészületeibe. Mindezt egy soha nem látott mértékben prosperáló gazdasági környezetben: az ipari termelés és a népesség robbanásszerűen növekedett, létrejött egy relatív magas életszínvonalon élő erős középosztály, mely a pezsgő kulturális élet fontos bázisává, fogyasztójává vált. Közigazgatási és kulturális közintézmények, városi paloták, bérházak, terek, parkok, csatornahálózat, közvilágítás és új közlekedési infrastruktúra tették egyre élhetőbbé a magyar városokat.

A folyamatosan alakuló és egyre erősödő polgári identitás szakadatlanul kereste azokat a formákat, melyekben kifejezhette önmagát. A 19. század historizáló stílusai a század végére már avíttasnak hatottak, az építészet és az újonnan létrejövő összművészeti ág, az iparművészet olyan modern formakincs után kutatott, mely egyrészt követte a mérvadó európai - azaz párizsi, londoni, bécsi - mintákat, másfelől magyar, hiszen a sokáig elnyomott nemzeti öntudat most végre szabadabban szárnyalhatott, mint valaha. Ez a hihetetlen össznépi energia olyan kulturális magasságokba emelte az országot, hogy az fővárosával egyetemben, a századfordulóra maga vált megkerülhetetlen tényezővé a világ kulturális porondján. 1896-ban a művelt világ tekintetét Budapestre szegezte, ahol az ország fennállásának ezredik évfordulóját ünnepelte.

Ezen erős nemzeti öntudat és a többi kultúrmetropolisszal való egyenértékűség érzése hívta életre a magyar szecesszió koncepcióját, számos irányát és számtalan lenyűgöző megvalósulási formáját. A szecesszió tehát egyszerre volt népi és polgári, nemzeti és nemzetközi, hagyományos és modern - meglehet, ebből táplálkozik mai napig is megunhatatlan varázsa.

Jóllehet minden stílusirányzatnak megvan a maga nemzeti karaktere - hiszen más egy kicsit a francia gótika, mint az angol, és a bajor barokk sem pontos mása az itáliainak - a szecesszió esetében mégsem csupán ilyen jellegű különbségekről beszélhetünk. A már akkoriban is bizonyos értelemben felgyorsult világban az egyes "nemzeti" szecessziós stílusok szinte egy időben jöttek létre. A különbségek elsősorban nem a másolásbeli tökéletlenségekből vagy az eltérő igényekből fakadtak, sokkal inkább az egyedi nemzeti és művészi koncepciók különbözőségéből. Így jött létre Angliában a Modern Style ("modern stílus"), francia nyelvterületen az Art Nouveau ("új művészet"), Olaszországban a stile floreale ("virágos stílus"), a németeknél a Jugendstil ("a fiatalok stílusa") és az Osztrák-Magyar Monarchiában a bécsi Sezession ("kivonulás"), illetve a magyar szecesszió - mindez számtalan egyedi színezettel és formában. A szecesszió tehát nem nevezhető egy teljesen egységes stílusirányzatnak, mindazonáltal az egyes irányzatok azon koncepciójukban megegyeznek egymással, hogy el kívántak szakadni az addig bevett akadémiai - főként historizáló - stílusirányzatoktól, és helyette az ihletet inkább a gyökerekből merítették, lett légyen az a mélylélektan (mint Klimt festményein), a természet vagy éppen a népművészet hagyatéka. A latin gyökerű szecesszió szó eredeti jelentésében az akadémiáról való "kivonulásra" utal.

A stílus főbb jellemzői a szakadatlanul hullámzó, hömpölygő vonalak (vagy később a derékszögeket lehetőleg nélkülöző különleges geometriai formák), a növényi és állati motívumok, a démoni femme fatale - azaz a végzet asszonyának - megjelenítése (többnyire szertelenül kígyózó hosszú fekete tincsekkel), mindez erősen stilizált formában, különböző jellegzetesen csillogó, vibráló színekben, úgy mint az arany, a kék, a zöld, a vörös és a fekete. A stílus legismertebb magyar képviselői az építész Lechner Ödön, a festő Rippl-Rónai József, az üvegfestő Róth Miksa és a bútorasztalos Thék Endre.

A szecesszió leglátványosabb kifejeződési formája az építészet, illetve az épületek külső és belső kialakításában szerepet játszó iparművészeti elemek - üvegablakok, mozaikok, kerámiaburkolatok, kovácsoltvas- és asztalosipari remekek. A korabeli szecessziós épület a hozzátartozó berendezési tárgyakkal és művészi alkotásokkal - adott esetben a környező, hasonló kialakítású épületekkel és utcaelemekkel együtt - összművészeti alkotások voltak. Ezek nagy része mára már az enyészeté lett: az épületek sokszor önmagukban vagy - ami még rosszabb - betonházak között árválkodnak, sok külső dísztől lecsupaszítottan, eredeti berendezésük megsemmisült vagy máshová került. Sétáink során érdemes lesz olykor a fantáziánkat is segítségül hívni, hogy úgy láthassuk az adott épületet, ahogy azt a századforduló polgárai láthatták.

Minthogy a magyar szecesszió építészeti koncepciójában eleve benne foglaltatik a néphagyomány, a népi motívumkincs megjelenítése, sehol nem illeszkednek ezek az építészeti remekek olyannyira organikusan a környezetükbe, mint a vidéki városokban. Az ún. "alföldi szecesszió" többé-kevésbé épségben fennmaradt darabjai ma már többségükben műemlékvédelem alatt állnak.

A Kiskunság szecessziós építészeti emlékeinek gépkocsival történő bejárására javasolt útvonal: Kecskemét - Kiskunfélegyháza - Kiskunmajsa - Kiskunhalas.

A teljes dokumentum letöltése a pályázati oldal végén. 

© Pécsi Emőke 2020.             Az oldalakon szereplő szövegeket szerzői jog védi, üzleti célú felhasználásuk kizárólag a szerző hozzájárulásával és forrásmegjelöléssel lehetséges.